Négy tesó
1. Négy tesó kritika
Mindenkinek van egy trükkje, az egyébként nem túl találékony John Singleton például nagyon tud autókat filmezni. Ki sem hűltek még a főcím előttre eső holttestek, de a volán mögött máris hőst avatunk: Mark Wahlberg, kedvenc mélynövésű igazságosztónk olyan méltósággal autózik be a nehéz életű mozihéroszoknak fenntartott Detroitba, hogy rögvest tudjuk: a lelke mélyén jóérzésű, családcentrikus gazemberrel van dolgunk.
Filmünk - műfaját tekintve bosszúállós családi megmozdulás - legjobb pillanatai azok, amikor az anyjuk gyilkosai után nyomozó örökbe fogadott óriás csemeték különböző sebességi fokozatokban közlekednek. Singletonnál még egy parkolás is kész örömünnep, kár, hogy a pénzünkért nem bámulhatjuk zavartalanul a betonpadkákhoz Marvin Gaye-re odagördülő verdákat. Mivel ez egy családi vacsorákkal, gengszterekkel és korrupt rendőrökkel tarkított bosszútörténet, kénytelenek vagyunk némi időt a volántól távol, valósnak látszó szereplők között eltölteni, akikről azonban hamar kiderül, hogy nem sokkal élethűbbek, mint a hidegre tett szentasszony csillogó műfogsora. Ehhez képest kifejezetten üdítőnek hat maga a táj, még ha a fagyos Detroitot némi romantikus lepusztultságfílingért mutogatni már Tarantinótól és Soderberghtől sem számított kifejezetten eredeti húzásnak. Detroit, a keménykötésű város: lehasznált díszlet persze, valami utcaszagot azért mégiscsak hozzátesz ehhez az álmacsó pankrációhoz.
Singleton hosszú utat tett meg a gettóéletet feltáró Sötét vidék óta: mostanság leginkább úgy fest, mint Rejtő hülye arisztokratája, aki az igazi Trebitsch útmutatásai alapján indult az alvilág keresésére.
-köves-
Link:http://www.port.hu/pls/w/GENERAL.article?i_area_id=2&i_article_id=7687
2. Négy tesó kritika
Ismerős környéken járunk: nagyvárosi peremvidék utcakölykökkel és gengszterekkel, bandaháborúkkal és golyóálló cirkálókkal. Scorsese-nek való terep, mivel azonban a neves filmrendező az évek során sajnálatos módon megkomolyodott, a bűnös városok aszfaltszagú krónikái az olyan kismesterekre maradtak, mint amilyen a függetlenfilmesként indult, de megbízható hollywoodi szakemberré avanzsált John Singleton.
A Fekete vidék és a Megoldatlan egyenletek hajdani direktora kedveli a hetvenes évek szikár krimijeinek stílusában fogant produkciókat: a Négy tesó mintha Singleton Shaft-remake-jének folytatása lenne, kevesebb csillogással, korhatárosabb szlenggel és közelebbről szemléltetett lőtt sebekkel. És persze egy kiadós autósüldözéssel, amit a Halálos iramban második részén edződött Singleton-nak mesterien sikerül levezényelnie. Singleton elemében van a gyorsulósávban, jó zenéket választ és jó szögből fényképezi a vérre menő gyorsulási versenyt - az efféle jelenetek láttán az olyan motorizált félistenek, mint Popeye Doyle (William Friedkin Francia kapcsolatának zsaruja) és Steve McQueen San Francisco utcáin szlalomozó Bullitt-ja is elismerően csettintene. Az autósüldözések specialistája csak akkor bizonytalanodik el némileg, amikor a cselekmény a féknyomokkal kidekorált aszfaltról a családi élet berkeibe tevődik át.
A Mercer-testvérek jóval kevésbé meggyőzőek a vacsoraasztal körül, a hálaadáskori pulykavacsora gyászoló résztvevőiként, mint a volán mögött vagy egy méretes mordállyal a kezükben. Már csak így van ez, ha a szcenaristák sokat akarnak: csonttörő akciófilmet és a családi kötelékek széttéphetetlenségéről szóló tanulságos tantörténetet. Aggodalomra persze semmi ok, a pulykavacsora hamar véget ér, és harcedzett hőseink a széles vállain málhás súlyokat cipelő Mark Wahlberg (Boogie Nights, Olasz meló) vezetésével először a hokipályán majd jóval veszélyesebb terepeken bizonyítják az örökbecsű igazságot, miszerint egyedül nem megy. Egyedül talán az asztalon hagyott pulykát sajnálhatjuk: a szépreményű szárnyassal a beígért sztárok helyett valószínűleg a kellékesek végeztek.
-stjn-
Link: www.port.hu/pls/w/GENERAL.article?i_area_id=2&i_article_id=7659
Eragon
1.Kritika
Nem is tudom, mikor voltam ennyire dühös egy mozi után. Cristopher Paolini regénye nem hibátlan, mégis az egyik kedvenc könyvem, és nagyon kíváncsian vártam a belőle készült filmet, - amit részben Magyarországon forgattak - de ahogy kikerültek az első plakátok, már fenntartásaim voltak a szereplőválogatást tekintve. Aztán elkezdődött a várva várt film, és kezdtem egyre idegesebb lenni. Már a felvezető narrációt is teljesen értelmetlennek tartottam. Minek összefoglalni a történetet, amikor abban az az izgalmas, hogy minden részletre magunk jövünk rá? Ráadásul a szereplők is elmondják, és hát a telepátiát is nehéz mozgóképen megjeleníteni, így persze harmadszor is "elmondja" valaki a lényeget. Olyan, mintha egy elszúrt, fantasy-be oltott Colombo-t néznénk. Értem én, hogy a filmnek időben és képzelőerőben korlátozottak az eszközei - bár Peter Jackson azt hiszem a lehető legjobban oldotta meg ezt a problémát: három részben, kilenc órában, költségeket nem kímélve. Mégis az azért erős túlzás, hogy megcsinálják kb. minden ötvenedik oldalt, közben a történet az mindegy, majd inkább sokat időzünk a síró arcokon és végig csöpögős, unalmas "Ben Hur" zenét hallgatunk. A könyvet olvasva egy elhibázott, elkapkodott, karácsonyi lehúzásnak tartom az egészet. A történet lényege a főszereplő sárkány lovassá alakulása (aki 15 éves, nem 17 és ráadásul ne egy 19 éves, minden körülmények között jól fodrászolt fiú játssza!), különlegessége pedig a telepatikus képesség, amivel megérintik egymás elméjét lovas és sárkánya. Jó jó, de ezt nehéz megfilmesíteni - mondják. Akkor minek, ha nem megy?
Islanzadi
Link: www.port.hu/pls/w/GENERAL.article?i_area_id=2&i_article_id=8603
2.Kritika
Annak idején Harry Potter-rel jól megszívtam. Mire A bölcsek köve befutott a moziba, már többször túl voltam az első köteten, s a könyv hatása alatt lehetetlen volt a filmnek, mint önálló alkotásnak az értékelése. Gondoltam, most cseles leszek és csak a mozi után vágok neki a könyvnek, így teljesebben át tudom magam adni a film vizuális varázsának. Hát, nem biztos, hogy jól jártam?
Az idén huszonhárom éves Christopher Paolini regénye, az Örökség trilógia első része, az Eragon 2003-ban jelent meg Amerikában, s azonnal óriási sikert aratott. Nem meglepő, hiszen a történet tartalmaz minden íncsiklandó fantasy elemet: sárkány, mágia, gonosz király, fertelmes mágus, s egyszerű tanyasi fiú, aki természetesen főhőssé növi ki magát.
Alagaesiát régebben a sárkányok és lovasaik együtt, bölcsen kormányozták, mígnem az egyik sárkánylovas, Galbatrix (John Malkovich) egyeduralomra tört, lemészárolta társait és a sárkányokat, s azóta királyságában tilos akár még a sárkány szót is bárkinek a szájára vennie. A múlt már-már legenda, s az elmúlt aranykorról csak sötét sarkokban, a parázsló tűz fényétől megvilágított homályos zugokban lehet halkan suttogni. Ebben a világban él Eragon, az egyszerű farmer fiú- nesze neked folklórhatás-, aki egy éjszakai vadászat során egy gyönyörű, zafírkék követ talál. A kőről kiderül, hogy sárkánytojás, s csak a neki rendeltetett sárkánylovasra várt hosszú idők óta. Eragon sorsa ezzel megpecsételődik. Sárkányával, Saphirával, és mentorával, Brommal (Jeremy Irons) együtt a felkelők seregével egyesülve szembeszáll Galbatrix királlyal és mágusával, Durzával (Robert Carlyle).
Nyilvánvaló, hogy 2000/2001-ben a fantasy történetében új időszámítás kezdődött, s minden azóta elkészült fantasy A gyűrűk ura köpönyegéből bújt elő. Peter Jackson monumentális eposzát felülmúlni persze lehet, de nem valószínű, hogy jó ideig ez bárkinek is sikerülne. A baj csak az, hogy az Eragon ezt meg sem próbálja.
A rendező, Stefen Fangmeier régi motoros a szakmában, rengeteg mozi effektparádéja, computer grafikája (Hook, Terminator 2) és három Oscar-jelölés fűződik a nevéhez, de a rendezésben még nem elég rutinos, s ez meg is látszik első önálló munkáján. Az Eragonnal a moziban töltött száz perc olyan, mintha Fangmeier gyorsított tempóban felmondaná nekünk a könyv rövid tartalmi kivonatát. Inkább tűnik olvasónaplónak, mint filmnek. Nem látunk meggyőző viszonyokat, kapcsolatrendszereket, nem érint meg a történet, és nem is érezzük fontosnak az egészet. Valószínűleg azért, mert Fangmeiernek sem lehetett olyan fontos: egyszerűen gyorsan átrohanunk vele az egészen, hogy ez is meglegyen.
Azt is kínzás látni, hogy olyan remek színészek, mint Jeremy Irons, Robert Carlyle, vagy az éppen csak feltűnő John Malkovich tehetsége és karizmája veszendőbe megy a gyatra és összecsapott forgatókönyv s Fangmeier fércmunkája miatt. Abba belegondolni sem merek, hogy mi lett volna, ha legalább ők nem próbálták volna játékukkal emelni a film színvonalát. Az egyébként elképesztően szép látvány, a gyönyörű tájképek, a színészóriások, s a melldöngető büszkeség, hogy a film egy részét kis hazánkban forgatták, együttesen sem pótolják hiányérzetünket.
Az Eragon rövid, alig száz perces, de ez a röpke idő sincs kihasználva, pedig ha ezen múlt volna, jóval több időt is elbírtunk volna Alagaesiában töltve. Így már csak a könyv maradt nekünk, hátha abba belemerülve megérint minket a sárkányok csodálatos világa, mert a film erre esélyt sem ad. Megkockáztatom, hogy a várva várt Eragon az idei év legcsúfosabb csalódása. Paolini helyében mérges lennék. Nem is kicsit.
-Várhegyi Júlia-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
